Miért volt jó a mai foglalkozás?

"...mert egy szív közelebb került a szívemhez!" (egy pszichiátriai beteg a terápiás foglalkozás végén)

Elmaradtunk...

Nagyon rég nem írtam...pedig nagyon sok dolog történt velünk az utóbbi 2 hónapban.

Az első és ami legfontosabb, hogy Sonja is átesett az ivartalanításon április 19.-én. Amit nem csak azért tartottam fontosnak, mert segítő kutyáim vannak, hanem ez által egy rakat betegségtől és balesettől óvom meg őket. Nem írtam, de Fanni tavaly nyáron esett át rajta, Sonját hamarabb terveztem még az őszi tüzelés előtt,a kis kedves hétfőre betüzelt időpontunk pedig péntekre volt, de most nem úsztuk meg nem vártuk meg a tavaszit. Nos az ivartalanítás jól zajlott az ébredés kevésbé, míg Fanni hang nélkül tért magához addig Sonja teljesen bepánikolt és sikoltozva ébredt. Mondanom sem kell mennyire megijedtem. Gallért nem kaptunk kicsit izgultam is emiatt, hogy hogy fogja tűrni, de 1-2 rászólás után már nem akarta nyalogatni. A sebe, ha Fannit nézem elég lassan gyógyult, viszont gyönyörűen összeforrt, a varratszedésnél már nem akart bemenni az állatkórházba, szabály szerűen be kellett húznom...mondjuk megértem.:) De hogy mert szeretünk mi az állatkórházba járni...1 hete már túl a varratszedésen és kb. az első nagyobb sétánk alkalmával Sonja sikeresen belelépett vmi felelőtlen ember által hátrahagyott üvegszilánkba és sikerült úgy elvágnia a talppárnáját, hogy egy 10 ft-os nagyságú darab fityegett neki. Ha valaki utánunk jött szerintem azt hitte vmi mészárlás történhetett, én még ennyi vért ami belőle jött szerencsére nem láttam...tehát másnap irány az állatkórház. Ismételten elaltatták és összevarrták a sebét, most gyönyörűen ébredt, rögtön csóvált ahogy meglátott minket, ha így haladunk még rászokik az altatásra...jó lenne ha nem lenne több alkalom rá!! 

A másik nagyon fontos dolog, hogy márciustól hétvégente Szekszárdra járunk, ahol habilitációs kutyakiképzőnek tanulok. Hát igen eljött az ideje, hogy nem csak a kutyáim tanulnak, hanem én tanulok kutyául. Különös...vagy nem??? de ezt az iskolát nagyon szívesen csinálom és nem megterhelő, ha tanulni kell 1-1 vizsga előtt. A lányok mindig elkísérnek engem és élvezik az itt eltöltött aktív időt. Terveim szerint Sonjával vizsgáztam volna, de olyan lassan gyógyul a lába, hogy nagy valószínűséggel Fanni lesz belőle. Az utóbbi két alkalommal már ő volt velem.

Szintfelmérőn még Sonjával

Már túl vagyok a modulzáró vizsgákon, már csak a záróvizsga van hátra. Hát mit ne mondjak nagyon izgulok. Nagyon örülök, hogy mégis ide jöttem, hiába a távolság a csapat és az előadások nagyon jók.

Terápiázni az utóbbi 2 hónapban csak a pszichiátrián voltunk a régi csoportjaim közül, mert a pénteki napom többnyire mindig elment utazással vagy egyéb dolgokkal, így szüneteltünk, de május végétől folytatjuk. Viszont lett egy másik csoportunk is Lillának köszönhetően, hiszen az anyukája óvodában dolgozik ahol pályázatot nyertek 3H-ás gyerekek számára, aminek egy részét kutyás terápiára szerették volna fordítani. 3 kisfiúról van szó, de nem tudtuk azt megtenni, hogy kivesszük őket a  csoportból, a többi gyermek számára nehéz lett volna megmagyarázni és nem szerettük volna megfosztani őket, így az egész csoporttal dolgoztunk. Nagyon élveztük 3 alkalomról volt szó. Az első amolyan megbeszélés volt, de természetesen a gyerekeknek már tartottunk amolyan bevezető foglalkozást, hogy felkészüljenek arra, ha már a kutya is jelen lesz.
Így kirakóztunk, kutyaházat építettünk és színeztünk.

A kutyás részről már videót tervezek! :)

1%

1%

1% esély arra, hogy több négylábú segítőtárs élhessen közöttünk!

5 hét

Megkezdődött a suli, így a lányok a röpke 1.5 hónap édes négyes után ismét hosszabb időt kénytelenek magukban itthon tölteni. Eleinte Sonja a megrövidült sétákat ami már nem volt napi szinten min 2óra rágással kompenzálta, amit mondanom sem kell nem toleráltam jó szemmel. Ugyanakkor hiába, mert ettől nem tudunk többet menni, hisz mikor hazaérek már alig van egy óránk sötétedésig. Szerencsére azonban vannak séta partnereink akikkel könnyebb a lefárasztás.

Terápiázni most az elmúlt héten nem voltunk, mert sajnos az infulenza engem is elért... :( Képek az egy héttel korábbi terápiáról. Sonja mint már írtam korábban, megismerkedett a súlyos csoportunkkal, de olyan nagy sikere volt, hogy még 4 terembe kellett bemennünk simire.

Időpontot kaptunk múlt héten szerdán az ELTE Etológia tanszékére, hogy részt vegyünk egy teszten. A teszt lényege:

"Több éve vizsgálják, vajon a csecsemők, illetve gyerekek mi alapján különböztetik meg az élő- és élettelen dolgokat. Arról viszont, hogy a kutyák mely tulajdonságokkal rendelkező „lényeket” gondolnak élőnek és hajlandóak-e velük kapcsolatba lépni (segítséget kérni-adni) nagyon keveset tudunk. Ezen két kísérletben arra keressük a választ: (1) kérnek-e segítséget a kutyák egy számukra megoldhatatlan helyzetben egy „magától” mozgó tárgytól, ha az képes megoldani a feladatot, illetve (2) vajon a kutyák elvárásai egy élőlény mozgásával kapcsolatban mások-e, mint egy nagyon hasonló, de ténylegesen élettelen tárggyal kapcsolatban? Az első tesztet egy távirányítású kisautóval végezzük, míg a második teszt során egy monitor előtt ülve videót néznek a kutyák, mialatt egy szemmozgást-követő berendezés segítségével rögzítjük, mire figyelt a kutya a felvételen belül."

Nagyon érdekes volt a teszt, megállapították, hogy Sonja problémamegoldó képessége nagyon jó, majd kíváncsiságból megkérdeztem, hogy ezt a klikkerrel fejlesztettem vajon ilyen jó szintre?! És lám-lám igen...szóval ugyanakkor ez áldás is és átok is egyben, élő példa nem voltunk sétálni és már is feltalálta magát:)

Célcsoport

Egy héttel ezelőtt Sonja látogatott el a pszichiátriára és Fanncsa ment a hospice-ba és az idősek otthonába, a héten váltottunk.

Csütörtökön már mindenki várta a pszichiátrián a kis kedvenc Fannikát. Az órák összetételét ettől az évtől sokkal tudatosabban végzem és használom ki a kutyáim tudását és a kettőjük közötti különbséget, hisz ha belegondolunk már a két kutya érintése is különbözik, nem beszélve a kisugárzásukról. Mind a kettő nyugodt, kiegyensúlyozott és kontrollálható, de ettől még egyéniségek. Sonja hosszú szőre sokkal stimulálóbban hat néhány bizalom játék során, míg Fannika kevésbé nyáladzása sokkal előnyösebb (a jutalomfalat keresése a testen) néhány paranoid betegnél. Észrevehető a saját fejlődésem is és ez boldogsággal tölt el, köszönöm kutyákok! :*

A mostani órán kicsit a beszélgetősebb feladatokra helyeztem a hangsúlyt, de mindig váltogatni szoktam, hogy a kutya aktív és passzív résztvevője is legyen az órának. Kutyás képeket hoztam és arra voltunk kíváncsiak, hogy kinek mit sugall a kép milyen érzések jutnak eszükbe. Fanni pedig a tőle megszokott irtó cuki módon vitte körbe a kis rózsaszín kosarát.

Pénteken pedig Sonjával indultunk útnak, nem első alkalommal volt már az idősek otthonában, már 2x elvittem magammal, de még célirányosan csak vele nem voltam. Egyszer Fannit kísérte el mikor nem tudtam itthon hagyni és késve is érkeztünk, így csak folyosó látogatás lett belőle a második alkalom pedig mikor papírokkal mentünk és csak a vezetőséghez. De eljött az ő nagy napja itt is. Nagyon aranyos volt, minden szobába farokcsóválva lépett be és a pacsit is szívesen osztogatta.

Ezután utunk a hospice osztályra vezetett, ahol szintén örült mindenkinek, de mivel itt kevesebb a könnyebben mozgó és hozzá hajoló ember így nehéz dolgom nekem volt, hisz őt felemelni nem igazán tudom, de ügyesen megoldotta, hogy ne maradjon ki egy simiből sem. A szobákat végig járva azért mikor leültünk még beszélgetni, már kidőlt.

Én pedig rájöttem, hogy kinek mi a legjobb célcsoport. Fanni nagyon jól mozog ilyen kórházi közegben és idősek között, míg Sonjához talán közelebb állnak a gyerekek, fiatal felnőttek, de a pszichiátrián is nagyon jól szerepelt. Jövőhéten meglátogatjuk Sonjával a súlyosan halmozottan sérült csoportunkat is. Kíváncsian várom, hogy teljesít ott is.

winter delight

Heti terápia

A héten két emlékezetes dolog történt velünk.

Az első nem másról mint Sonja első hivatalos terápiás órájáról szól, hiszen csütörtökön elmentünk a Markoth Ferenc kórház pszichiátriai osztályára. Még a kezdetekkor szó esett arról, hogy év végén fog vizsgázni a másik kutyusom Sonja és mivel igény lenne rá, így a pszichiátria másik osztályán is beiindítanánk a kutyás terápiát a 2012-es évtől. Mivel a vizsgánk megvan és eljött a csütörtök így úgy döntöttem, hogy akkor itt a legjobb alkalom kipróbáljuk Sonját, hogyan dolgozik ilyen közegben. Tudni kell, hogy mivel kórházi ellátásról beszélünk, így a résztvevők nagy része, nem állandó max 1-2 foglalkozás, de többnyire változik a csapat. Eddig 2 hetente jártunk, de mivel Sonja is munkába áll, így bevállaltuk a plusz órákat, így most már heti rendszerességgel fogunk ellátogatni ide. A csoport tagjai eddig a pszichiátriai osztály I-es részéből kerültek ki, de most már a II-es részről is fognak érkezni, a csoport összetétele innentől kezdve pedig fele-fele elosztásban lesz. Eddig úgy voltam az órákkal, hogy ismerkedtem a helyzettel, de egyre jobban és felszabadultabban érzem magam ebben a közegben is, nagyon jó szakemberekkel dolgozunk együtt, akik nagyon jól látják és érzékelik a TEAM munka lényegét és nem mindent a felvezetőtől várnak el.

És hogy milyen is volt Sonja...nagyon édes volt, az elején még rettentően figyelt rám és az első két pacsi inkább nekem ment volna, de utána már nagyon rutinosan adta és természetesen van akinek grátiszt osztogatta. A beszélgetések alkalmával ment egy kört majd szépen lefeküdt, teljes békességben, majd ha szóltam neki egy szóra jött és ott termett várva a következő feladatot. A végén a trükkös részt nagyon élvezte és olyan szépen ráhangolódott mindenkire. Azért vannak apróbb hibák pl, ha nem egyértelmű a kézjel vagy amit kérnek akkor inkább felkínál valami kedvencét itt jelen esetben a pacsit.

És hát Fannikával pénteken ismét végigjártuk utunkat. Az Idősek Berva-völgyi otthonában szoktunk kezdeni. Hetente változik a program, egyszer a társalgóban tartunk foglalkozást a következő héten pedig végigjárjuk a szobákat, hogy oda is eljussunk aki éppen nem szeret vagy nem tud kimozdulni. Most a szoba látogatós óra volt. Az egyik Fannit nagyon imádó néni, most nagyon gyenge volt, beszélni is alig tudott, de megkért, hogy most tegyem fel Fanncsát hozzá az ágyba...hát mondanom sem kell, hogy mennyire meghatódtam, Fanni elaludt a simogató kezek alatt.

Hachi

Az év első bejegyzésének nem pont ilyenre gondoltam, de muszáj megírnom!!!

Történt ugyanis, hogy 2.-án be kellett pár papírral ugranom a városba és az úton menet már hallottam, hogy beszélték, hogy Almár Don Juan-ja egy nagy sárga keverékkel...hangsúlyozom keverékkel! rohangál reggel óta. Don Juan ekkor már otthon megkötve volt. Szállok fel a buszra mikor látok valami sárga kutyaformát, aki bagtat a mi irányunkba. Rögtön gondoltam, hogy na ő lehet a sárga keverék. De édes istenem mikor a busz mellé ért kétség sem fért hozzá, hogy ő bizony egy japán akita volt! A busz épp indult, leszállni nem tudtam, de nagyon gyorsan intéztem a dolgaimat és rohantam haza, hogy megfogjam. Egészen biztos voltam benne, hogy ez a leghelyesebb amit tehetek, hiszen 1 évvel ezelőtt Fanni ment el a tűzijáték miatt és senkinek nem kívánom amit akkor átéltem! Azt mondták az utcabeliek, hogy kan ezért, felfogtam Fannit és indultunk Hachi-ért! Így utólag belegondolva merész tett volt, mert azt olvastam és mondták, hogy nem agresszív kutya, de magát megvédi és nem szereti, ha más nyünyükézi csak a gazdája...tipikus egygazdás kutya. Ehhez kétség sem fér hozzá, ha a filmbeli Hachiko-ra gondolunk. Elindultunk...először a kutya ugatás irányába mentünk, de hiába. Aztán megfordultunk és utunk a vasúti megállót keresztezte és lám-lám a mi akitánk épp a sínek mellett volt összegömbölyödve. Hát nagyon idilli volt, kár, hogy nem vittem fényképezőt. Egy akitát a sínek mellett megtalálni ez nem lehet más csak a sors! Bizalmatlan volt a lelkem, de én nagyon elszánt és kitartó. Kb. 20 percig ültem mellette eleinte tápszemeket dobtam majd elfordulva nyújtottam neki végül már hagyta, hogy rá is nézzek. A pórázból hurkol formáltam és óvatosan rátoltam a buksijára és elindultunk haza. Itthon nagy telefonálgatás és hirdetés, de semmi... másnap állatkórház de se chip, se tetkó, gyepmester, menhely, állatvédők értesítve, de még mindig semmi...hihetetlen volt számomra, hogy ilyen pompás kutyát nem keres senki. Másnap az állatkórház után megint géphez ültem este...7 órakkor azonban rám írt valaki, hogy az övé a kutya. Bizalmatlan voltam, de szerintem ez természetes, ha ilyen ritka kutyáról van szó, pláne, hogy tüzelő szuka, nem akartam, hogy szaporítók kezébe kerüljön. Oltási, könyv és jellemző tulajdonságok nélkül nem adom át a kutyát mondtam. A hölgy képet mutatott és szép lassan megdöntötte bizalmatlanságomat, ám mondtam, hogy a végszót nem én, hanem a kutya mondja ki.(Több akitát ismerő/tenyésztő emberrel beszéltem/olvastam és tudtam, hogy rá lesz írva minden, ha a gazdit megtalálja. Így történt! Volt nyakba ugrás puszi osztás és mind ezek hangos kommentálása...Boldog voltam, hogy segíthettem e boldog egymásra találásban!!!

Nomen est omen, szóval a keresztségben nálam a Hachi nevet kapta.Időközben icipicit megerősödött a kapcsolat közöttünk, ha meglátott már csóválta kis kunkori farkát, bár igyekeztem sokat vele lenni, mert ha egyedül hagytam rögtön jött a sivalkodás és nyüszítés. A második nap végére már kaptam két állrapuszit, de még mindig tartózkodó volt és csak kémlelte a messzeséget. A két nap alatt összesen 2x kaptam meg a tekintetét. Mondhatom, hogy beleszerettem...lenyűgözött az a fajta megdönthetetlenség amit a hozzá közeledő emberek felé tanúsított, ez a fajta tartózkodás és megközelíthetetlenség. Fenséges és egy igazi arisztokrata volt ez a kutya és boldog vagyok, hogy icipicit is, de közel engedett magához!

És azoknak akik nem ismernék Hachiko történetét, íme egy kis ízelítő: